Így szervezz gólyatábort!

Apáczais gólyának lenni jó! De azért a szervezők sem panaszkodhatnak. Higgyék el, tapasztalatból mondom. Iskolánk diáktanácsa már az előző tanév végén hozzálátott a gólyatábor (azaz inkább gólyanap) szervezéséhez. Akkor még csak ötleteltünk, aztán az idei év első DT-gyűlésén elkezdődött a komoly szervezés.

A helyszín, mint minden évben, a válaszúti Kallós Zoltál Alapítvány udvara volt, ahova a vonat igen korán indult. Reggel 7-kor a kolozsvári állomás megtelt élettel, izgalommal teli fiatalokkal, legyen szó akár a gólyákról, akik egy csöppet tartottak a feltételezett szivatásoktól, akár a szervezőkről, akiknek folyton a programterv és a rájuk eső feladatrész járt az agyukban. A Válaszút felé tartó úton ez az izgalom egyre fokozódott, míg oda nem értünk és el nem foglalta mindenki a helyét. Kezdődhetett az összerázás.

Egy átlagos, ködös reggel volt. No, mondjuk átlagosnak azért éppen nem mondható, hiszen nem mindannap szaladgál 60 gólya föl-alá a dombos udvaron, hogy teljesítse a neki kitűzött feladatokat, melyektől nem kellett volna annyira tartaniuk. A lényeg az ismerkedésen és a csapatépítésen volt. Csupán egy kicsit savanyítottuk meg az életüket (szó szerint, citromlével), színesebbé tettük lufikkal, illetve az sem ártott, ha fiúként is ügyesen bántál a szemöldökcsipesszel. Paparazzik örökítették meg az udvar minden szegletében a szorgos gólyácskákat, nehogy később feledésbe merüljenek az ott történt dolgok. A jelek alapján, miszerint folyton vigyorogtak, azt a következtetést vontuk le, hogy igazán élvezik a felhozatalt. Vagy csak nagyon hideg volt és arcukra fagyott a mosoly. Nem lehet tudni.

A nap végére, bár fáradtan, de annál több élménnyel és újonnan szerzett baráttal távoztunk a helyszínről. Hálás szempárok meredtek ránk. A IX-es diákok sorra jöttek megköszönni a napot, majd a legvégén, az állomáson óriási tapsot is kaptunk. Bennem, akárcsak minden szervezőben megfogalmazódott a gondolat, hogy „Na, így érdemes bármit is szervezni!”.

A gólyatábor után számos IX-es diákkal bővült a diáktanács, aki majd a jövő generációnak legalább ennyire élvezhető összerázó-napot fog szervezni. Merthogy sikerült az összerázás. De még mennyire!

Az átkelés

Túl hideg volt az éj, hogy az ember virradat után tovább maradjon fekve, a szél megindult és mivel a nap még nem jött fel, képtelenség volt egy helyben ülni.
A fülemüle belekezdett a játékába, megtörve az éj szürkülő csendjét, előhívogatva az új napot, szétárasztva nyugalmát a vadász és a vad szívében.
Samu és Misi a tüzet élesztették újra, amelyet az éjszakai zápor oltott el, de nem verte meg annyira, hogy ne lehessen újragyújtani. Nem beszéltek.
A csorda együttesen indult meg.
Csendben végezték rutinos reggeli teendőiket. Azt a keveset is megszentelték, ezáltal adva értelmet a mindennapoknak. Hamar rájöttek, hogy a szabályok milyen ösztönzőek tudnak lenni.
Lefele, a Sziklás-öbölhöz igyekeztek, hogy átkeljenek, mielőtt a hegyekből az ár megérkezik. Ha tehették, tartották magukat a megszokott útvonalhoz, amit ösztönösen követtek. Tudták , ha fent esik, hamarabb kell leérjenek, hogy túljussanak a mosáson, amit a századok hordtak meg, ahol a folyam nagy ívet vesz, kiteljesedik, és csak esőzéskor bukik magán át, azon a gáton, amit száraz időben a víz épp, hogy átér.
Aznap mindenkinek a vadászat járt a fejében, egyedül Dani beszélt, pontosabban egy régi Hobo számot dúdolgatott, a maga mindegyre mutáló hangján, hozzábújt Zsanetthez, és hallani vélte szíve dobbanását.
Menet közben a csorda az erdőt kémlelte, hogy miként hallgat el az éj, és törnek be a fák között az élet sugarai, szétkergetve a nedvesen felszálló ködöt, ami egyszerre jelentett menedéket és csapdát.
Balázs ment elöl, aki nem ismerte az erdőt, de értette suttogását, kiegyenesedve megállt, és intett a csapatnak, hogy lépjenek közelebb:
– Még délelőtt le kéne érni a völgybe – kezdte a maga tárgyilagos stílusában – hogy a csorda előtt átkelhessünk a mosáson. Más eselyünk nem lesz meglepni őket.

– És ha nem arra mennek? – vágott hirtelen, de nem meglepő módon a szavába Gellért. – Ha várunk és semmi, akkor?

– Miért nem halászunk? – tört fel Andrásból az indulat. – Mi a fenének kell ez az egész kockázat? Csak a töltényt pazaroljuk.

– Lőhetnék én is – dadogta Gellért, feszülten rázva kezeit. – tudok, tudok… lőhetnék én is!

– Haladnunk kell!- zárta le Balázs a vitát, a maga nyugodtságával, áthelyezve a puskát egyik válláról a másikra, nyomatékosítva szavait.

Egy védett útvonalon haladtak lefele. A nap lassan felkúszott az égen, a felhők eltűntek, a folyó hallótávolságba került, növelve a levegőben a feszültséget.
Egyik sem beszélt, mióta Balázs lezárta a vitát.
A levegő megélénkült, ahogy a folyóhoz közeledtek. Hallani lehetett zúgását, és követni finom játékát, miként bukik meg, majd válik szét a kövek között, végül hallgat el a lábak alatt a vízmosás homokos sávján. Megálltak és figyeltek, nem mozdultak, csak szaglászták a levegőt, figyelve az apró rezdülések szólamait.
Figyeltek! Figyelték a vízmosást, Balázst a túlparton, figyelték egymást és füleltek, hogy a vezér miként indul meg a vízmosáson át, önmagát bátorítva, majd példáját követve a csorda szép lassan, közben meg-meg álltak, szagolva a levegőben szálló puskaport.
Ösztönösen érezték, hogy kockázatot vállalnak, már a reggel feszültek voltak, hogy át kell keljenek a mosáson. Hirtelen villámlás tört elő, és csak a dörgés hallatszott, egyetlen végtelen robajban.
Balázs őt, ő Balázst bámulta, egymást nézték. Gellért pedig Andrásra nézett, miközben tudatosult benne a rideg valóság, amely feltörő indulatként utat talált a torkán át.
A csorda egyszerre röppent szét. És ekkor újból villámlott, dörgött, és őneki elsötétült örökre, mintha sosem lett volna.

Balázs lőtt arra, amit célnak hitt, de már nem létezett, csak a vér szaga áradt szét, vörösre festve a homokot, amit mohón nyaldosott el az ár, nagy erővel törve át a gátat, elsodorva, az élőt és a halottat.

 

-Ismeretlen szerző

Igen!

-Pink haj? Nem túl merész döntés ez? -fordulok kérdőn, a mellettem ülő tanárnő fele, aki EMO-s lányok ultrarózsaszín hajstílusa után keresgél a neten.
-Drágám, a lelkem ezt kívánja tőlem, és én megadom neki azt, amire szüksége van!- válaszol mosolyogva, és azonnal szavak nélkül hagy.

Néhány perc múlva, még mindig mozdulatlanul, leesett állal ülök a helyemen, és fontolgatni próbálom a váratlan választ. A tanárnő felém fordítja a számítógép képernyőjét és a véleményemet kéri a színről, ami „ízlésesen” virít egy tetovált lány haján. Néhány pillanatig a megfelelő jelzőt keresem, ami az őszinte véleményem ki tudná fejezni, de mivel dadogni kezdek, inkább feladom és egy „Tessék kipróbálni” válasszal elintézem a dolgot. Tudatában vagyok, hogy a véleményem nem mérvadó számára, hiszen ő akkor is pink hajjal fog órát tartani holnap, ha az egész világ ellene van, csak mert a lelke ezt kívánja tőle, és ő bizony meg fogja adni ezt neki.

Délután többször eszembe jut a pink és minden ami hozzá kapcsolható a mai napból, és egyre inkább  úgy érzem, mintha a tanárnő egy titkot osztott volna meg velem. Mivel a gondolataim nem tudom magamban tartani, megragadom a laptopom és gépelni kezdek:

Hányan tesszük fel magunknak életünk során legalább egyszer azt a kérdést, hogy mi az, amire a lelkünk igazán vágyik? DE, ami mégfontosabb, hányan adjuk meg neki, amit kíván tőlünk?

 

Merészség, bátorság ellenére, sokan nem tudjuk felvállalni titkos kívánságainkat, és tenni azért, hogy kezünk ne csak nyúljon a boldogság fele, hanem el is érje azt. Olyan kis lehetőségek tárulnak elénk nap mint nap, amelyek megváltoztathatják hangulatunkat, közérzetünket néhány percre vagy órára, de akár több napra, hosszabb időszakra. Legyen az egy találkozás, egy első tapasztalat, egy szelet csokitorta , utazás, vagy bármi, amiért ha fizetned is kell, csak gazdagabbá tesz.

Meg kell tanulnunk igent mondani saját magunkank, a lehetőségeknek, a boldogságnak, a saját lelkünknek. És ha úgy van, a pink hajnak is!

Gólyabál 2017

Idén is, mint minden évben, a 10.A osztályra hárult az a felelősség, hogy megszervezze a kilencedikes gólyáknak a Gólyabált.

Sokat gondolkodtunk osztálytársaimmal, mi is legyen a téma. Végül a retro mellett döntöttünk. Mindenki le volt osztva különböző feladatokhoz, mint például díszek készítése, szponzorok. Mivel sajnos idén a felújítás miatt a dísztermet nem vehettük használatba, más helyszínt választottunk, a Tranzit házat.

November 3.-án 11:00 órakor kezdtük el kézbe venni az ügyet. Volt, aki díszített, volt, aki vásárolt, hangosítást szerelt, színpadot állított fel. Miután ez mind megvolt, Álmossal elpróbáltuk párszor a bemondó szövegünket. Később megjött a 3AD zenekar további három tagja és ők is  elpróbálták az esti előadásra szánt repertoárjukat. Addig a többiek pihentek. Lassacskán eljött az idő, mikor mindenki felvette a jelmezét és vártuk a vendégeket. Délután ötöt ütött az óra, és a bált megkezdtük.

Először is, Ákos és Evelin ( a tavalyi király és királynő) köszöntötte a közönséget, majd én és Álmos is megjelentünk a színpadon. Felkonferáltuk a zsűrit, majd következett az osztályok produkciója. Ezalatt felkészültünk és pihentünk kicsit, mivel csak ezután jött a java. Kicsit mindenki izgult, de segítettünk egymásnak és így visszagondolva senkit nem hagytunk cserben.

Miután ez lejárt, a régi szokást követve a gólyakirály és -királynő kiválasztása zajlott le, ami több, pontosan 6 próbatételből állt. Idén a könzönségre is hagytunk egy kis feladatot, ugyanis ők is szavazhattak arra a két emberre, akiket megfelelőnek tartottak. A gólyaesküt is letették, majd jött az eredményhirdetés. A 2017-es Apáczais Gólyabál hivatalos királya és királynője Kiss Szabolcs és Horváth Eszter lett! A koronázás után külön-külön a X.B és X.C osztály a saját osztályukat avatták be és indult is a buli. A 3AD zenekar indította el az estét, majd Jánosi Andris, Páll Tamás és Szász Alpár folytatták. E közben a három X. osztály kis finomságokkal kínálta a vendégeket.

Számomra jól telt, a hangulat jó volt, a szervezéssel is megvoltam elégedve, nem követtünk el szarvashibákat. Remélem, mindenkinek jól telt és élvezte a Gólyabált!