Az átkelés

Túl hideg volt az éj, hogy az ember virradat után tovább maradjon fekve, a szél megindult és mivel a nap még nem jött fel, képtelenség volt egy helyben ülni.
A fülemüle belekezdett a játékába, megtörve az éj szürkülő csendjét, előhívogatva az új napot, szétárasztva nyugalmát a vadász és a vad szívében.
Samu és Misi a tüzet élesztették újra, amelyet az éjszakai zápor oltott el, de nem verte meg annyira, hogy ne lehessen újragyújtani. Nem beszéltek.
A csorda együttesen indult meg.
Csendben végezték rutinos reggeli teendőiket. Azt a keveset is megszentelték, ezáltal adva értelmet a mindennapoknak. Hamar rájöttek, hogy a szabályok milyen ösztönzőek tudnak lenni.
Lefele, a Sziklás-öbölhöz igyekeztek, hogy átkeljenek, mielőtt a hegyekből az ár megérkezik. Ha tehették, tartották magukat a megszokott útvonalhoz, amit ösztönösen követtek. Tudták , ha fent esik, hamarabb kell leérjenek, hogy túljussanak a mosáson, amit a századok hordtak meg, ahol a folyam nagy ívet vesz, kiteljesedik, és csak esőzéskor bukik magán át, azon a gáton, amit száraz időben a víz épp, hogy átér.
Aznap mindenkinek a vadászat járt a fejében, egyedül Dani beszélt, pontosabban egy régi Hobo számot dúdolgatott, a maga mindegyre mutáló hangján, hozzábújt Zsanetthez, és hallani vélte szíve dobbanását.
Menet közben a csorda az erdőt kémlelte, hogy miként hallgat el az éj, és törnek be a fák között az élet sugarai, szétkergetve a nedvesen felszálló ködöt, ami egyszerre jelentett menedéket és csapdát.
Balázs ment elöl, aki nem ismerte az erdőt, de értette suttogását, kiegyenesedve megállt, és intett a csapatnak, hogy lépjenek közelebb:
– Még délelőtt le kéne érni a völgybe – kezdte a maga tárgyilagos stílusában – hogy a csorda előtt átkelhessünk a mosáson. Más eselyünk nem lesz meglepni őket.

– És ha nem arra mennek? – vágott hirtelen, de nem meglepő módon a szavába Gellért. – Ha várunk és semmi, akkor?

– Miért nem halászunk? – tört fel Andrásból az indulat. – Mi a fenének kell ez az egész kockázat? Csak a töltényt pazaroljuk.

– Lőhetnék én is – dadogta Gellért, feszülten rázva kezeit. – tudok, tudok… lőhetnék én is!

– Haladnunk kell!- zárta le Balázs a vitát, a maga nyugodtságával, áthelyezve a puskát egyik válláról a másikra, nyomatékosítva szavait.

Egy védett útvonalon haladtak lefele. A nap lassan felkúszott az égen, a felhők eltűntek, a folyó hallótávolságba került, növelve a levegőben a feszültséget.
Egyik sem beszélt, mióta Balázs lezárta a vitát.
A levegő megélénkült, ahogy a folyóhoz közeledtek. Hallani lehetett zúgását, és követni finom játékát, miként bukik meg, majd válik szét a kövek között, végül hallgat el a lábak alatt a vízmosás homokos sávján. Megálltak és figyeltek, nem mozdultak, csak szaglászták a levegőt, figyelve az apró rezdülések szólamait.
Figyeltek! Figyelték a vízmosást, Balázst a túlparton, figyelték egymást és füleltek, hogy a vezér miként indul meg a vízmosáson át, önmagát bátorítva, majd példáját követve a csorda szép lassan, közben meg-meg álltak, szagolva a levegőben szálló puskaport.
Ösztönösen érezték, hogy kockázatot vállalnak, már a reggel feszültek voltak, hogy át kell keljenek a mosáson. Hirtelen villámlás tört elő, és csak a dörgés hallatszott, egyetlen végtelen robajban.
Balázs őt, ő Balázst bámulta, egymást nézték. Gellért pedig Andrásra nézett, miközben tudatosult benne a rideg valóság, amely feltörő indulatként utat talált a torkán át.
A csorda egyszerre röppent szét. És ekkor újból villámlott, dörgött, és őneki elsötétült örökre, mintha sosem lett volna.

Balázs lőtt arra, amit célnak hitt, de már nem létezett, csak a vér szaga áradt szét, vörösre festve a homokot, amit mohón nyaldosott el az ár, nagy erővel törve át a gátat, elsodorva, az élőt és a halottat.

 

-Ismeretlen szerző

Szerző: Filep-Rudamas Vahid-László

17 éves, Kolozsvárban lakó diák, fényképész és blogger.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.