Igen!

-Pink haj? Nem túl merész döntés ez? -fordulok kérdőn, a mellettem ülő tanárnő fele, aki EMO-s lányok ultrarózsaszín hajstílusa után keresgél a neten.
-Drágám, a lelkem ezt kívánja tőlem, és én megadom neki azt, amire szüksége van!- válaszol mosolyogva, és azonnal szavak nélkül hagy.

Néhány perc múlva, még mindig mozdulatlanul, leesett állal ülök a helyemen, és fontolgatni próbálom a váratlan választ. A tanárnő felém fordítja a számítógép képernyőjét és a véleményemet kéri a színről, ami „ízlésesen” virít egy tetovált lány haján. Néhány pillanatig a megfelelő jelzőt keresem, ami az őszinte véleményem ki tudná fejezni, de mivel dadogni kezdek, inkább feladom és egy „Tessék kipróbálni” válasszal elintézem a dolgot. Tudatában vagyok, hogy a véleményem nem mérvadó számára, hiszen ő akkor is pink hajjal fog órát tartani holnap, ha az egész világ ellene van, csak mert a lelke ezt kívánja tőle, és ő bizony meg fogja adni ezt neki.

Délután többször eszembe jut a pink és minden ami hozzá kapcsolható a mai napból, és egyre inkább  úgy érzem, mintha a tanárnő egy titkot osztott volna meg velem. Mivel a gondolataim nem tudom magamban tartani, megragadom a laptopom és gépelni kezdek:

Hányan tesszük fel magunknak életünk során legalább egyszer azt a kérdést, hogy mi az, amire a lelkünk igazán vágyik? DE, ami mégfontosabb, hányan adjuk meg neki, amit kíván tőlünk?

 

Merészség, bátorság ellenére, sokan nem tudjuk felvállalni titkos kívánságainkat, és tenni azért, hogy kezünk ne csak nyúljon a boldogság fele, hanem el is érje azt. Olyan kis lehetőségek tárulnak elénk nap mint nap, amelyek megváltoztathatják hangulatunkat, közérzetünket néhány percre vagy órára, de akár több napra, hosszabb időszakra. Legyen az egy találkozás, egy első tapasztalat, egy szelet csokitorta , utazás, vagy bármi, amiért ha fizetned is kell, csak gazdagabbá tesz.

Meg kell tanulnunk igent mondani saját magunkank, a lehetőségeknek, a boldogságnak, a saját lelkünknek. És ha úgy van, a pink hajnak is!