Az Apáczai líceum diáklapja

Leo kénytelenül elvette a kendőt és fürkészve nézett végig az előtte térdelő nőre. Testét kék szaténruha fedte be. Kis testéhez illő szoknyája alól kecsesen látszott ki harisnyába bújtatott lába. Felsőtestén kék mellény viselt, amely enyhén férfiassá tette. A nő nyakában sziporkázó gyöngysor lógott és feje tetejét kis hímzett kalap fedte. A tünemény haja szőke volt és ügyes kis kontyba volt fogva.

- Ismerem magát? – kérdezte gyanúsan, ámde továbbra is szipogva Leo.

- Nem tudom igazán. Lehet. Amúgy meg nyugodtan tegezhetsz – mosolygott rokonszenvesen a nő. Lassan emelni kezdte a fiúcska felé a karját, mintha kezet akarna vele fogni. – A nevem Eleanor. Nagyon örvendek. És te vagy...?

- Leo, Leo Anderson – nyújtotta a gyerek is kezét Eleanor felé.

- Nagyon szép neved van, büszke lehetsz rá. Na szóval – emelkedett fel a kék hölgy – miért sírsz itt egyedül?

Leo arcát újra elöntötték a könnyek, és szomorú kutyaszemekkel nézett Eleanorra.

- Lekéstem az iskolabuszt...

A nő erre a gyermekded válaszra halk kuncogást hallatott, majd kedvesen megfogta a fiú kezét.

- Nem éri meg ilyen ostobaságok miatt sírni, gyere, elviszlek én a suliba.

Leo egy perc gondolkodás után leugrott a padról és immár lehiggadva elindult kézenfogva a nővel. Eleanor keze most már melegebbnek és puhábbnak tűnt, mint azelőtt.

Röpke öt perc után Leonak hirtelen eszébe jutottak anyjának óvaintései arról, hogy ne induljon el sehova idegenekkel. Most, hogy nyugodtabb lett, tisztábban látott mindent, és gyorsan kikapta kezét az Eleanoréból.

- Nem szabad veled menjek, nem is ismerlek! – ordította a kisfiú és készült elszaladni, de lába a földbe gyökerezett.

A fiatal nő megfordult és Leo szemébe nézett, immár komolyabban.

- Ha nem bízol bennem, miért indultál el velem?

- Ne-nem tudom – habogta Leo és érezte, amint érzelmei megint elkezdik irányítani. – Egyszerűen úgy tűnt, mintha ismernélek.

Eleanor szeme tágra nyílt, és lelkének tükrében látszott, hogy a válasz meglepte.

- Te... te emlékszel rám? – a nő hangja enyhén remegett.

- Nem, mármint nem igazán... – Leo enyhén elpirult. – Hasonlítasz édesanyámra.

- Szóval így – gondolkodott el Elenoar és szeme ködös lett, szinte kiszámíthatlan. – Csak ezért indultál el velem?

- Nem tudom... Annyira kétségbe voltam esve és egyszerűen csak arra vártam, hogy valaki segítsen rajtam... és én... és én nem... de...

A gyermek könnyei újra elkezdtek csillogni szemében és látszott rajta, hogy fél és tanácstalan. Elenoar szeme megtelt fénnyel és a ködösség a semmibe foszlott. Lehajolt újra a fiú elé és magához ölelte.

- Ne haragudj, tudom, furcsa ez az egész, de én segíteni akarok.

- Abban, hogy iskolába menjek...?

- Nem, mármint...

Eleanor hangja elakadt, nem jött ki szó rajta. Arca megmerevedett és fájdalmas fintorba húzódott a szája. Tekintete indulatos lett és félelmetes. Gyorsan a fiúra nézett.

- Felejtsd el, elviszlek a suliba, és annyi.

Leo megrökönyödve nézte, amint ebből a vadidegenből mennyi érzelmet képes kiváltani puszta jelenlétével. Furcsállta a dolgot.

- Miért akarsz egyáltalán segíteni nekem? – kérdezte Leo.

- Erre jártam, amikor megláttalak. Gondoltam, segítek.

- Ismersz engem? Olyan furán viselkedtél az előbb.

- Azt mondtad, hogy édesanyádra emlékeztetlek. Ugyanúgy te is emlékeztetsz valakire.

- Megmondod, hogy ki az? – kiváncsiskodott a fiú.

Eleanor arcán szomorú mosoly futott végig.

- Titok.

Leo meglepődött a válaszon. Nem tudott mit mondani. Nem is mondott semmit. Csend állt be közéjük percekig. Leo elkezdte figyelni környezetét, és csak most vette észre, minden mennyire fura körülette. A táj kékes színben úszott, de nem zavarta. A jelenséget a fáradtságának tudta be. Hiszen csak most vette észre, hogy már az eső sem esik. Tudta, hogy sok van még a suliig és képtelen volt elképzelni, hogy e titokzatos kis kaland után még tanórákon is részt vegyen.

- A szüleid hogy vannak? – törte meg a csendet Eleanor anélkül, hogy a fiúra nézzen.

- Jól... őket ismered?

- Mondhatni, valamikor ismertem őket. Édesanyád hol van most? Otthon?

- Nem, dolgozik.

- Dolgozik? Mégis hol? – nézett most először a gyerekre.

- Kórházban, asszisztensnő.

- Mióta? – gondolkodott el Eleanor.

- Már öt éve.

Eleanor arcán újra megjelent az a titokzatos köd, mint a csend beállta előtt. Öt év olyan sok idő, gondolta.

- És apukád, ő hol van? – kérdezte a nő.

Leo egy perce elgondolkodott. Mit is mondhat erre?

- Nem tudom... Anyukám azt mondja, vakációzik, de őszintén nem hiszek neki.

- Ezt mondta neked? – kéredezte ismét komolyan Eleanor.

- Hát igen – sóhajott Leo.

- Ugye tudod, hogy nem így van... nem kéne én elmondjam, de...

- Tudod, hogy hol van apukám?

- Igen, de nem mondom el.

Leo szeme tágra nyílt és tele lett a kíváncsiság és félelem keverékével.

- Könyörgöm, kérlek, Eleanor, mondd el, csak te tudsz rajtam...

A nő csendre intő kézmozdulattal elhallgatatta a fiút.

- Amit tudnod kell, az az,  hogy apád egy nagyon jó ember volt. Kedves, jószívű, adakozó és szeretetteljes.

- Csak volt? – hebegte gyorsan bele Leo. Látszott rajta, hogy próbálja minden porcikájával magába szívni az információt.

- Megváltozott. Továbbra is jó ember, de indulatos lett. Türelmetlenné és kellemetlenné vált. Azután pedig...

- Ugye nem bántott téged...? – sipította elszorult torokkal Leo.

Eleanor arca kiolvashatlanná vált. Nem lehetett rájönni, mit gondol vagy mit érez.

Sok idő eltelt elindulásuk óta, legalább félóra. A kis páros egy útkereszteződéshez ért. Eleanor megállt és nem válaszolt az előbbi kérdésre. A Leót körülvevő furcsa fény és érzés múlni kezdett. Eleanor lénye szinte álomszerűvé vált előtte.

- Nem fontos, hogy mit tett, hanem az a fontos, hogy te mit fogsz tenni – nézett Leóra és szeme tele volt könnyekkel.

A kék látomás még egyszer utoljára lehajolt a fiú elé és átölelte.

- Kérlek vigyázz rá... – suhogta Leo fülébe.

- De... – torkára forrt a szó.

Hirtelen erősen megszédült és a földre esett. Eleanor könnyes szemmel felállt és rámosolygott, majd elindult előre. Leo  próbált utána nyúlni, de teste, mint azelőtt, ismét lefagyott és tehetelnné vált. Eleanor sziluettje eltűnt a következő sarok mögött. Leo érezte, amint a teste ellazul és eszméletlenné válik.

- Igen, nagyon sajnálom, többet nem kési le a buszt. Holnap jobban vigyázok majd rá. Rendben, köszönöm.

Leo teste a járműben ide oda dülöngélt, de a biztonsági öv megvédte az előreeséstől. Lassanként elméje kezdett visszatérni a valóságba. Ahogy felnézett a visszapillantó tükörben, meglátta anyja szúrós tekintetét.

- Mit csináltál már megint? Hogyan is tudtad az útvonalat a suliba? Nagyon rám ijesztettél. Mit is képzelsz csak így elindulni, amikor...

- Anya... – szólt közbe Leo.

- Még neked van mondanivalód? – szólt hátra a nő.

- Ne haragudj, kérlek. Többet nem fordul elő.

Leo anyja nem válaszolt. Tíz perc alatt haza értek kis rozoga házukba, amely a külvárosban otthonukként szolgált.

Ahogy beértek a nappaliba, Leót megcsapta az otthon illata és hirtelen minden eszébe jutott. Gondolatainak tömkelegében két kérdés formálódott ki az agyában.

- Van a családunkban valaki, akit Eleanornak hívnak?

Anyja hirtelen megfordult tengelye körül és gyanakodva bámult a fiára. Amikor szembetalálta magát annak tüzes és ellentmondást nem tűrő arcával, nagyot sóhajtott.

- Igen, a nővéremet hívták így, a te nagynénédet.

- És hol van most? – érkezett a következő kérdés.

- Sehol, öt évvel ezelőtt meghalt – magyarázta a nő, miközben  befordult a konyhába és elkezdett ott szöszmötölni.

Leo teljesen lefagyott. Végre megvolt a válasz. Végre tudta mindenről az igazat. Csak igazolnia kellett az egészet. Szíve hevesen dobogott. Még egyszer körbenézett a kis szerencsétlen házon, a gyenge körülményeken, a rendetlenségen. Agyában mindent értett már, de szíve nem tudta még elfogadni. Remegve nyitotta beszédre száját.

- Apa börtönben van, ugye?