A hó hangosan ropogott. Az autó behúzott az iskola parkolójába. Greg felnézett a robusztus épületre.

Tipikus amerikai iskola volt. Hatalmas főbejárattal és az azt körülvevő oszlopokkal. Az épület mögül focipálya kandikált ki. Az udvart padok töltötték meg, de most mindent hó takart. Az a jóféle hó volt, amelyet ha erősebben fogsz meg, máris hógolyóvá válik. Vattacukorszerű formációkban estek lefelé és borították be az iskolát a pelyhek.

Greg leállította a motort, majd órájára nézett. Három óra két perc. Beth mindjárt kijön. Régebben mindig elsőként ért ki a suliból. Alig várta, hogy hazaérjen. De annak már négy éve, ki tudja, most mikor jön ki.

Gyomra ököl méretű lett. Ahogy lázasan várt, valaki megkocogtatta az ablakát. Egy magas, fekete hajú, sovány arcú nő volt. Greg ismerte, egy tanár volt, lányát is tanította.

– Jó napot – hajolt be az ablakon a nő, miután Greg lehúzta. – Mr. MacNamara, ha nem tévedek?

– Ühm... Igen, Mrs...?

– Ms. Adelaide Hudgens. Hatodikos korában tanítottam a lányát.

Csak természetes, hogy egy vénkisasszony. Habár nem néz ki olyan rosszul... – gondolta Greg.

– Igen... Sajnálom, hogy...

– Ugyan – mosolyodott el a nő – nem ön az első, aki elfelejtette a nevemet. Főleg, miután elhagyta az államot... Na, mindegy. Mi járatban?

– A lányomat várom.

– Bethet? – vonta fel szemöldökét a nő.

– Igen, persze. Ki mást?

– De hát Beth... Jaj Istenem! – kiáltott fel a nő. – Ön tud róla nem?

– Miről? – Greg kezdett ideges lenni a nő ügyetlen bizonytalanságától.

– Beth... Beth eltűnt, Mr. MacNamara.

Greg felágaskodott a székén. Szíve kihagyott egy ütést, és nagyot nyelt.

– Hogy érti, hogy eltűnt? Hova, mikor?

– Múlt hét folyamán. Rettenetes sajnálom, de hogy nem tudott erről? A felesége nem szólt?

– Nem, nem szólt... Tudja, én nem igazán...

– Ó! Értem már... De ha ennyire elszakadt, miért jött vissza, miért pont most?

– Karácsonyra jöttem...

– Nagyon sajnálom Mr. MacNamara. Ha segíthetek valamiben...

– Hát, legyen szíves – emelte fel hangját a férfi. – El kell nekem mondjon mindent, amit tud.

– Épp hazafelé tartottam – a nő lenézett az infomrációra sóvárgó férfira – , de természetesen megmutathatom az aktákat, ha ezt szeretné.

– Igen, kérem – válaszolta elfúló hangon a férfi, majd sűrű borostáját simogatva kikászálódott a kocsiból.

Beth eltűnt. A lánya nyom nélkül eltűnt. A lánya, aki egy kisvárosban nevelkedett, minden környékbelit ismert, állami iskolába járt, jó tanuló volt... Habár mindennek már négy éve.

Adelaide bevezette az igazgatói irodába, ahová ezek szerint volt kulcsa. A férfi furcsa pillantására a nő komoran visszanézett rá.

– Aligazgatónő vagyok – majd hangosan fordított egyet a záron.

Aligazhatónő, mi? Előléptették, de miért? Olyan ügyes lenne, vagy... Greg mégegyszer végignézett a nőn. Hát igen, gondolta magában, majd belépett az irodába.

A helyiség padlóját zöld kárpit borította, a falak bézs színben pompáztak, akárcsak az iskola többi fala. A mennyezetről aláhulló lámpára karácsonyi égők voltak csavarva, amelyek innen indulva az egész termet behálózták.

A nő fiókokat kezdett hűzogatni. Az egyikből egy vastag stócot emelt ki, amelyre márkerrel írtak rá.

– Seraphim ügy?

– Tessék? – nézett fel szemüvege fölött a tanárnő.

– Seraphim ügy, az áll a dosszién.

– Ja! Igen, az eltűnések esetét nevezzük így. Az első eset december negyedikén, Seraphim napján történt. Erről kapta a nevét.

– Értem. – Greg próbálta türtőztetni magát, de szíve továbbra is hevesen kalapált.

Kisvártatva Adelaide előhúzott egy papírlapot.

– Tessék – nyújotta a férfi elé.

Az űrlap gondosan ki volt töltve. Beth MacNamara hivatalosan eltűnt, a rendőrség és a kisváros lakosai is keresték. A lány december tizenharmadikán tűnt el, szinte egy hete.

Miután befejezte az olvasást. Greg visszatolta a lapot.

– Sikerült valamire ráakadni? – Arcáról sugárzott a kétségbeesés. A hideg is kiverte. Ez nem volt vicc.

– Attól tartok, nem. De nem lánya az egyetlen, aki eltűnt. Még négy lány eltűnt, csak lányok. Az egész ügy igazán gyanús, ilyesmivel nem volt dolgunk a kilencvenes évek vége óta.

Adelaide felállt, és elpakolta az iratokat. Az ajtócsikorgásra visszakapta a fejét.

– Hová megy?

– Az erdőbe. Csak oda tűnhetett el. Megkeresem, és hazaviszem.

A férfi már készült becsukni az ajtót, mikor a tanárnő vékonyujjú keze megragadta kabátja szélét.

– Már mindenhol kerestük őket. Ne fáradjon, menjen haza feleségéhez, és...

Greg arca elborult.

– Hogy is gondolja? Beállítok a feleségemhez, miután eltűnt a lányunk, azok után, hogy évekig nem szóltam. Nem, az lehetetlen.

Adelaide visszalépett. Hosszú fekete fürtjeit elsöpörte csontos arcából, amitől kivillantak halványkék szemei. Fekete testhezálló ruhája visszatükrözte a mennyezeti díszítés fényeit. Igazán fura látványt nyújtott.

– Rendben.

– Tessék? – fordult vissza az ajtóban álló férfi.

– Segítek magának. Tudja, én is nagyon szerettem... szeretem Bethet, és öröm lenne nekem is, ha feleségéhez eltűnt lányával jelenne meg. Egy igazi karácsony. – A nő arcára buja mosoly ült ki. Felemelte a kabátját székéről, majd Greg válasza előtt már ki is lépett az irodából.

–  Nagyon hideg van... – suhogta a nő.

–  Igen, ne is mondja.

Greg végigmérte a nőt. Vékony sziluettje beillett az őket körülvevő fák képébe. Az erdő belülről végtelennek tűnt. Semmi zöld nem volt benne. Olyan volt, akár egy monokróm kép.

–  Vegye fel a kabátom – nyújtotta oda neki Greg rövid gondolkodás után.

–  Nem, nem, dehogy. Feleségét jött meglátogatni, hát...

– Az exfeleségemet! – emelte fel hangját. – Főleg a lányom miatt vagyok itt, ne feledje. Szóval vegye fel, nem szeretném, ha megfázna. Nem tehetem ki ennek, miután eljött segíteni.

– Köszönöm.

A keresés folytatódott. Elnyúlt kiáltások töltötték meg az erdőt. Időnként varjak károgása szűrte meg kettejük hangját. Lassan ereszkedni kezdett a nap is.

Greg  kétségbeesése pedig csak nőtt. Nem találta meg a lányt. Lábnyomoknak se volt nyoma. Vajon hol lehet Beth? Vajon ki ragadta el az ő kicsi lányát tőle, és miért? Milyen szörnyű kínzásnak van kitéve egy ilyen fiatal lány? Csak most lett tizenhét. Akkor se volt itt, pedig akkor simán találkozhatott volna vele.

Idegességét csak növelte munkahelye. Ostoba irodamunka. Megért-e mindent a jobb fizetés? Csak két napra tudott eljönni, de ha Beth nem lesz meg, kénytelen tovább maradni.

Lassan esteledni kezdett. Adelaide ásítozni kezdett, habár csak fél nyolc volt. Testeik enyhén remegtek a bőralábújós hidegtől.

– Köszönöm szépen, Ms. Hudgens, a segítséget – suttogta a férfi Adelaide újabb ásítása után.

– Semmiség. Bárcsak megtaláltuk volna. – A nő a távolt kémlelte. – Amúgy pedig kérem, vagyis kérlek, tegezz.    

Greg zavarba jött.

– Hát persze. Enyém a megtiszteltetés – nevette el magát. A hír óta most nevetett először.

Adelaide újabbat ásított.

– Kéne menjünk. A magam fajta vénkisasszonyok eddig bírják – mosolyodott el. –  Esetleg holnap visszajöhetünk még és...

– Igen, úgy lesz a legjobb.

Az erdő szélén készültek elválni, mikor Greg hirtelen jött gondolattól vezérelve megragadta a nő karját.

– Nincs kedved beülni egy forrócsokira? Tudod, hálaképpen.

Adelaide félszegen elmosolyodott, majd órájára nézett.

– Kedvem van bőven, csak...

–  ... meg kell etesd a macskákat? – sütötte el a félszeg viccet a férfi.

– Nem, dehogyis! Allergiás vagyok a kis dögökre amúgy is – csattant fel a nő.

– Csak vicc volt... – visszakozott Greg, de már késő volt.

–  A férfiak olyan idióták – meredt a tanárnő maga elé, majd hirtelen felnézett a férfira, akinek kabátja még mindig rajta csüngött. – A felesége miatt. Nem akarom hülye helyzetbe hozni, főleg, miután a tőle született lányát kerestük. – Adelaide erélyesen ledobta magáról a kabátot.

– Elnézést, de Jane és én elváltunk. És már mondtam, hogy Bethért jöttem, őt viszont nem találjuk sehol. Mi olyan nagy dolog ebben?

Adelaide sértődötten nézte a nála nem sokkal magasabb férfit, majd sarkon fordult.

– Adelaide – szólt utána Greg.

A nő továbbment, válasz nélkül. Két lépéssel utolérte, majd megragadta a karját

– Kérlek, ne haragudj! Teljesen át vagy fagyva. A forrócsoki jót fog tenni.

Jót is tett. Igaz, csak félórát maradtak, de nagyon jól telt. Adelaide mesélt egy keveset magáról, de homályos volt az egész. Családi életéből csak foszlányokra emlékezett. Ezek szerint ő sem volt egy nagyon családi ember.

A kis randevú után feszengve álltak a Szarvasagancs kávézó előtt. Greg, megtörve a kellemetlenül beálló csendet, megölelte a nőt, majd elindult motelt keresni.

Újabb félórával később félholtan bújt be az ágyba. Kevés ruhát hozott, ezért alsóneműben kellett aludnia. Szemeit szorosan összecsukta, és testét  kellemes melegség öntötte el. Boldog volt. A lánya eltűnt, és ő boldog volt. Gyorsan ki is pattant az ágyból, és este tízkor telefonálni kezdett.

–  Halló, szia John. Ne haragudj, de... Igen jól telik, persze. Igen, pont ezért hívlak, kéne még egy nap szabi. Rendben, nézd meg, kérlek. Mi az, hogy nincs több? Tudom, tudom, de... eltűnt a lányom. Muszáj itt maradjak. Nem, komolyan mondom. Mit számít az, ha nála vagyok? Nem, egy motelben. Nem, nem kufircolásra kell, esküsz... Na jó, akkor rúgj ki. Tessék, itt a nagy lehetőség, te pökhendi baromarc. Jó, jó, beszélj csak...

Greg lecsapta a telefont. Egy ilyen tuskót... Na, mindegy. Most már végtelen ideig maradhat. A pénzzel se lesz baj. De a kérdés ott motoszkált a fejében: Bethért maradt vagy Adelaidért?

Másnap reggel igencsak kótyagosan kelt fel. Feje borzasztóan hasogatott, mintha késekkel döfködték volna. A szobát állott szag töltötte be. Az alkohol enyves és émelyítő szaga.

Greg felült az ágyban és végignézett a szobán. Mindenhol barna sörösüvegek hevertek. Egyesek a kis komódon álltak, mások szilánkokra törve, elterülve az olcsó motel gusztustalan szőnyegén.

Megint ivott, de mikor? Gyorsan felöltözött, legalábbis olyan gyorsan, ahogy tudott. A ruhái renben voltak, ezek szerint átöltözése után kezdett el inni. De egyből ágyba bújt, miután átöltözött.

Telefonjára nézett. Legutóbbi hívás: John Főnök. Ekkor ugrott be. Azzal az idiótával beszélt tegnap este, biztos attól kezdett el inni. De honnan az alkohol? A földön heverő menülap ezt is megmagyarázta. Drága pénzért rendelte az italokat a szobába, legalább hatot ihatott meg.

Milyen hülye nap, milyen hülye időszak. Felsejlett szeme előtt Adelaide alakja. Gyorsan elhessegette, annak ellenére, hogy még elidőzött volna nézegetésével. Ideje volt folytatni a keresést, de valahogy Adelaide nélkül nem akaródzott.

Greg pontos tervvel hagyta el szobáját pontban háromnegyed háromkor. Félt a másnapos vezetéstől, ezért gyalog ment. Az utcák kicsik, keskenyek és szemetesek voltak. Az utcáról kétoldalt lepukkant századeleji házak hajoltak befelé. Greg hátán végigfutott a hideg a sarok mögötti kóbor kutyák tovasuhanó fekete árnyától. Utálta őket. Az összeset.

A séta hosszabra sikeredett, mint gondolta, ezért egy óra tízpercre ért a Hillview Highhoz. A gyerekek sora szállingóztak kifele, csacsogva, káromkodva, tanáraikat és egymást szidva. Gregnek ismét összeszorult a gyomra. Hamarosan itt a szünidő, és azok a lányok még mindig el vannak tűnve. Sorban eltűntek nyom, bizonyíték nélkül. És az ő lánya is.

Greg lemondott arról, hogy itt találkozik a tanárnővel, ezért gyorsan az igazgatói felé tartott. Bizonytalanul ácsorgott a tejüveges ajtó előtt. Csak most vette észre az ajtóra szegezett fémtáblát. George Walder, igazgató. Kifújta a levegőt, majd kopogott.

– Igen, tessék – szólt egy férfihang bentről. Greg benyitott.

– Jó napot kívánok. Greg MacNamara vagyok, a lányom idejár és...

A levegő megfagyott. A hatalmas bélelt székben ülő férfi fagyosan ránézett, majd fejét támasztva tettetett unalmat.

– Negyed négy óra van, uram. Kérem, panaszát a szülői gyűlésen tegye meg.

– Nem, dehogy. Félreért, – mosolyodott el Greg mint egy fakutya – a lányom eltűnt, és...

Újabb gyilkos pillantás.

– Seraphim ügy?

– Igen.

Az igazgató szeme összeszűkült, majd hatalmasra nyílt. Csakhogynem szikrázott.

– Hát miért nem ezzel kezdte. – A férfi felállt és kezet nyújtott. – Tehát ön Bethany édesapja. Nézze el nekem gorombaságom, még nem láttam errefele.

– Nem voltam itt, más államban dolgoztam és...

– Igen? Csodás. És Jane hogy van?

– Nos... izé... jól, jól persze. Remekül.

– Lánya eltűnése ellenére? – vonta fel szemöldökét az igazgató.

– Jaj nem, nem úgy, mármint...

Greg borzalmasan érezte magát. Hirtelen kívülről látta magát. Borostája sűrűbb volt, mint bármikor. Egy bárdolatlan idiótának tűnhetett gyűrött ingében, karikás szemeivel és orrfacsaró alkoholszagával. Az igazgató utálkozva mérte végig.

– Mit keres itt maga voltaképpen?

– Én Adelaide tanárnőt keresem. Itt van...?

– Volt – válaszolt rögtön a férfi. – Történelmet tanít, könyörgöm. Rövid a munkaideje, főleg, hogy nyolcadiktól felfele már nem is tanít.

Greg szíve mellékalapált. Honnan ismeri Bethet ez a tanárnő annyira jól, ha csak elmeneteléig tanította? Az érzés, amely átjárta, ahhoz volt fogható, amikor az ember a saját létezését kérdőjelezi meg. Gyomra mintha a háta mögött lett volna és futásra késztette volna, de ellenállt. Vacak alkohol. Megmegy az ember tőle.

– A lényeg, hogy most hol van?

– Egy olyan, mint ő? Otthon, hol máshol.

Gregben felment a pumpa, de ismét elszorította érzelmeit. Még szüksége volt erre a karótnyelt baromra.

– Hol lakik? – bökte ki.

– Mi köze önnek ehhez? Nem hiszem, – újra végigmérte az előtte álló szülőt – hogy ön úgy fest, mint akinek kezében egy lakcím biztonságos információ.

– Elnézést, – mosolyodott el ironikusan -  de én a helyében megülnék a fenekemen, ha nem szeretné, hogy feljelentsem ezt a kis kedves iskolát. Látom – a mennyezet felé bökött – dekorációra van pénz, George, de a diákok védelmére nincs. Kíváncsi vagyok, milyen pere lenne egy „ilyennek, mint ön” a bíróság előtt.

Az igazgató eltátotta száját, majd idegesen összecsukta. Felállt a székből és  keresgélni kezdett. Arca megfeszült, enyhén ijesztő volt, de szeméből sugárzott a félelem. Kisvártatva egy névjegykártyát adott át Gregnek, aki kikapta kezéből.

„Adelaide Hudgens, történelem magánórák. Jelentkezz bátran és találkozunk a Bellshy utca hat szám alatt.”

– Ez a lakcíme? – kérdezte Greg.

– Mint ön is látja – vágott oda félve a férfi. – Ha kérdik, innen tudja a címet, én nem mondtam semmit.

Greg még forgatta egy kicsit a cetlit, melynek hátán egy miniatűr térkép is volt az utcáról, majd végigmérte a férfit.

– Köszönöm, és máskor ne legyen ennyire beszari – mondta, majd a választ meg se várva kilépett az irodából.

Rendben, Adelaide, gondolta, jövök.

2. rész

Az utca egészen pofás volt a kóborkutyáshoz képest. Az oszlopokról fénytelen neon díszek lógtak, egyesek plüssmacit, mások Mikulás-sapkát, megint mások ajándékos dobozt ábrázoltak. A nap kellemesen elterült az utcán, keskeny fénycsóvát hagyva a földön. A felhők fenyegetően vették körbe a napot, amitől annak fénye csak még jobban visszaverődött.

Adelaide háza, nevéhez hasonlóan, igen tizenkilencedik századi volt. Hatalmas geometrikus ablakokkal, hatszög alakú tetővel, és egy toronyként magasodó második emelettel. A ház falai bézs színűek voltak, de Greg nem volt meggyőződve, hogy ez nem a levert vakolat miatt volt. Az elülső kertben egy elhavazott kis almafa állt pár cserje társaságában. Úgy tűnt, hogy a tél ellenére a kert ezen oldala gondozva van.

Greg megmászta a hat lépcsőt, mely a deszkapadlós kis elülső teraszra vezetett. A cifra faajtón egy rézoroszlán feszített szájában a kopogtatóval. A férfi mélyen beszívta a hideg, mégis kellemes levegőt. A városban nem volt ilyen. Haját feltúrta, borostáját stilizálva végigsimította, majd kopogtatott.

Bentről porcelán csörrenése hallatszott ki. A házon magassarkú csörtetett végig, meggyorsítva lépteit az ajtó előtt. Hallatszott a kukucskáló halk zöreje, majd nyílt az ajtó.

– Greg! Honnan...?

A férfi előhúzta zsebéből a névjegykártyát. A nő akarata ellenére elnevette magát.

– Órára jöttél?

Kedvesen nevetett. Akár a napsütés, úgy ragyogott arca. Nem volt annyira idős, nem volt annyira vénkisasszonyos. Ruhája is makulátlan volt. Egy babakék kardigán és egy halványlila szoknya volt rajta. Fején egy nagykarimájú bélelt kalap adta meg a pontot az i-re.

– Fáradj be, kérlek – állt félre az ajtóból a nő.

A ház belülről ugyanazt a érzést adta, mint kívülről. Greget nagyszülei hétvégi házára emlékeztette, viszont a konyha igencsak modern volt. Biztos szeret főzni.

– Nos, mi járatban?

– Hát... tudod, Beth, meg a keresés...

– Ja! Persze. Ne haragudj, elfelejtettem. Semmi rosszindulat, csak annyi felmérőt javítottam ki a kis sétánk után, meg minden, na de mindegy.

– Megfeledkeztél a lányom eltűnéséről?

– Nem, nem úgy értem.

Greget meglepte Adelaide viselkedése. A tegnap nagyon segítőkész volt, most meg már nem is emlékszik semmire. Méghogy „séta”. Hogy felejtette el az egészet, ha ennyire szerette a lányt. Hirtelen bevillant a kérdés.

– Honnan ismered olyan jól a lányom, ha már négy éve nem tanítod?

– Tessék? – nézett fel a nő egy cseppnyi zavar nélkül.

– Beth. Miért kedvelted őt annyira, ha már ilyen régóta nem tanítod?

– Ja! – horkant fel a nő. Greget már erősen kezdte idegesíteni ez a szócska. – Figyelj, azért mert nem tanulja a tantárgyamat, nem azt jelenti, hogy nem létezünk egymás szemében. Amúgy meg ezt honnan tudod?

– Walder mondta. Épp onnan jövök.

– Pökhendi hülye. Ugye, milyen kis hólyag?

– Adelaide – nézett végig Greg rajta – , ne térj el a témától.

– Nem is akarok. Kérsz teát? – pattant fel hirtelen.

Mielőtt a férfi bármit mondhatott volna, a tanárnő már a konyhában ügyködött. Most volt ideje nézgelődni. Lassan felállt és az ablak előtti képeket kezdte nézegetni. A képeken emberi alakok voltak. Elmosódott képek voltak, de nem a véletlen műve volt. Talán gyerekek is voltak a képen, de nehezen lehetett felismerni bármit is a mosott színek kavalkádjából. Greg gyorsan a lépcsőhöz futott, ahol már látta, hogy képek vannak egész végig a falon. Ugyanilyen kellemtlen képek voltak. A háttérből ítélve bárhol egy hegycsúcstól a tengerpartig bárhol készülhettek, de az arcokból csak a bőrszínt lehetett kikövetkeztetni.

Greg gyorsan hátranézett. Adelaide még mindig nem tért vissza a gőzölgő csészékkel, szóval még  volt ideje. A legközelebbi képet leemelte a falról. Egyszerű szeg volt beverve a falba, igen nagy precizitással. Amint közelebb emelte a képet az arcához, mintha a mosott színek vele együtt mozogtak volna. Mintha egy akváriumon át nézte volna a képeket, de sehol se volt víz. Mi ez az egész? Kik ezek az emberek? A tegnap is alig mesélt magáról és családjáról a Szarvasagancsban.

– Nahát, milyen kiváncsi valaki – búgott fel a nő hangja háta mögött.

– Mi... mi ez?

– Mi legyen? Családi kép. Dekor. Aranyos, nem?

– Mi a fene...

Greg félrelökte a nőt a lépcső aljától és az ajtó felé indult.

– Ugyan Greg. Nem menj még el. – Lehalkította hangját. – Még nem kaptad meg azt, amiért jöttél.

Greg rángatni kezdte ijedten az ajtót. Szíve torkában kalapált. Izgult, rettenetesen félt, de mégis sejtette, hogy mi következik.

Vékony ujjak kaparását érezte hátán, amint rögtön ellazult és kirázta a hideg. A fekete tea átható illata megtölte az orrát. Nem szabad lélegezni, nem szabad lélegezni, mondogatta magának, de hiába. A nő a nyakához hajolt, és maga felé fordította.

– Ezért jöttel, Greg. Nem válaszokat, fotókat, és legfőképp nem a lányodat keresed. – Halk kacaj hagyta el csillogó ajkát. – Értem jöttél. Meg is kapod, ne félj semmit.

Greg próbált ellenállni, de ez kevés volt. Képtelen volt eltolni a közelebb furakodó nőt. A csillogó ajkak hamarosan borostáját simogatták. Késő volt. Egy újabb csatát vesztett el.

A világ sötét lett. A fekete tea illata továbbra is ott lebzselt mellette. Mérgező, sötét illat volt. Nem szabad. Amint egyenletesen tovább vette a levegőt, a tea édes-fanyar illata, akár egy grimasszá szélesedő mosoly, lassan büdösödni kezdett. Ismerős illat volt, vagy inkább szag.

Az egyenletes lélegzet elakadt. Teljes csend honolt. Semmi zaj, semmi. Csak az egyre sűrűsödő sötétség. Akár a borosta.

Greg köhögve felriadt álmából. A motelben volt. Az alkoholszag eltűnt. Semmit sem érzett, csak a hó karácsonyias illatát. Felült. Verejtékben úszott egész teste. A tegnap még gyérnek vélt alsónemű most forróbban égetett, mint a piszkavas.

A szoba sem volt ugyanaz. A falak groteszk módon hajlongtak a semmiből érkező szél hatására. Greg szeme kezdett hozzászokni a sötéthez. A szoba rendbe volt téve. A sörösüvegek sehol se voltak. Eltűnt a széttört üveg is, nem festette tovább a ronda szőnyeget.

A férfi kiszállt az ágyból és ijedten nézett körbe. Nem volt egyedül, az biztos. Itt volt ő is, csak hol? A sarokban áll egy karabéllyal? Kötelet szorongat a kezében? Hamarosan Greg megtudta.

Torka ki volt száradva, annak ellenére, hogy igen hidratáltnak érezte magát. Túlontúl is. Mintha mindjárt víz buggyanna ki az ereiből. Csak állt és nézett.

Pár próbálkozás után sikerült megrezegtetnie hangszálait. A szoba még csendesebb lett, a választ várta.

– Gyere elő, most azonnal! Tudom, hogy itt vagy. Mit akarsz tőlem? Mindenem elvetted, nincs semmim. Gyere elő, a fenébe is már!

A szoba csendes maradt, majd érkezett is válasz. A falak kitágultak és halk kacaj töltötte be az űrt. Akár egy kis harang zúgása futott végig a kacaj a szobán, minden sarkot megtöltve.

– Nem vettem el semmit. Te adtál nekem mindent.

– Ne beszélj így velem! Tudom, hogy megmérgeztél valami pszichedelikus cuccal. Te raboltad el a lányomat is, nem?

A Gregben tomboló tolakodó folyadékok nem bírták tovább. Szeméből patakzani kezdtek a könnyek. Mint egy megcsapolt ér, úgy serkent ki szeméből a sós lé. Végigfutott arcán, majd eltűnt valahová.

– Nem, Greg – jött a válasz. – Nem raboltam el senkit. Nem is lett volna kit...

– Fejezd be a rébuszt, asszony. Mi van a lányommal? – A férfi hangja siránkozó lett.

– Halott. Immár negyedik éve. Meghalt.

Greg nem kapott levegőt.

– Mikor, hogyan...

– Négy éve karácsonykor, Greg. Nem emlékszel? Te ölted meg. Lassú halál volt. Egy hónapig tartott, amíg kiszenvedett szegény.

Csend.

– Az a bizonyos karácsony buli, Greg. Az a kedves, fiatal, karcsú, okos titkárnőd. A hátsó iroda...

Csend.

– Kezd rémleni, Greg? Akkor halt meg a feleséged is. El is temetted őket. Valahol a túlvilágban van a sírjuk. Ej! Ha te tudnád milyen szép a túlvilág...

Csend.

– Most is ott vannak, Greg. Messze tőled, az alkoholizmusodtól, a negatív maximalizmusodtól, a kiégésedtől, az életközépi válságodtól.

Csend. Csend. Csend és semmi más.

– Hol... vannak... – A könnyek tovább potyogtak.

– Nem érted még mindig? Elég lassú a felfogásod, kedvesem, de elmagyarázom. Jane és Bethany otthon vannak a Winder utca hat szám alatt. Karácsonyi filmeket néznek éppen.

– Azt... azt mondtad, hogy eltűnt! Hogy Bethany eltűnt!

– Nem, még mindig nem érted. Nem ő tűnt el, hanem te.

Greg összecsuklott. A szoba falai közelebb hajoltak. Mintha bátorítani akarnák, mégis visszafogták.

Adelaide megfordult. Ismét eltűnt a sűrű sötétségben. Greg csak annyit látott, hogy a nő egy nehéznek tűnő tárgyat tesz le a komódra. Hamarosan valami folyadékot öntött a serlegbe, majd megfordult.

– Tudom, hogy fáj Greg. De senki se tűnt el. Mindenki jól megvan. Mindenki jól megvan nélküled. Nincs miért rosszul érezd magad. Itthagytad őket... miért is? Jobb fizetés, nagyobb lakás, új otthon, de mégis mindezt csak itt találod meg.

– Ki vagy? – kérdezte a férfi a földön térdepelve.

– Inkább mi, nem? – A nő halk kacajt hallatott. – Talán ha a lelkiismeretedként nevezem meg magam, jobban megérted. Igazából viszont nem az vagyok. Más vagyok, én se tudom pontosan mi. Csak a célom tiszta. – Adelaide minden szót erősen megnyomott. – Meg kell állítsalak.

– Miben?

– Hogy miben? Abban, hogy visszatérj. Eleget bűnhődtek miattad, nem gondolod? Milyen kár, hogy csak a karácsony volt elég erős ahhoz, hogy visszahozzon.

– Miért hazudtál? Miért mondtad, hogy eltűnt?

– Enyje, Greg! Nem minden, ami történt, ellentétes a valósággal. Adelaide Hudgens tényleg létezik, és tényleg tanította a lányodat. Őt idézted elő az iskolához érkezéskor. Ugyanígy George is létezik. Beszéltél is vele. Minden valós, csak egy kicsit kell valószerűtlenné tenni. Mégis mi másra való az alkohol?

– Nem értek semmit.

A nő lehajolt mellé. Szemében megvetés és szánalom váltogatta egymást. A nő nem vette le róla szemét. Egyre csak nézte.

– Greg. A traumák, amelyek a nagyvárosban értek, eltávolítottak e kisváros valóságától. Alkoholista, bujaság-mániás, haszonleső, savanyú ember lettél. Nem ugyanaz a Greg vagy. Nem is leszel az soha többé. Meghaltál, amikor elmentél, és újjászülettél, majd visszatértél. Nem létezhet két Greg. Hagyd meg hát a régi Greg emlékét, és ne rontsd tovább ezt a várost.

Adelaide felállt, majd elvette a komódról a serleget. A fényben egyértelműen látszott, hogy a tárgy ezüstból van. Ormótlan karcolások és horpadások díszítették.

A nő lassan lehajolt és suttogni kezdett. A falak közelebb hajoltak, hogy jobban hallják, amit mondani fog.

– Greg. Már nincs miért élni. Halott vagy mindenki számára. Elvesztél az erdőben és csak egy nő karjaiban találtad a választ. Bementél a házába, hogy tovább csábítsd. Sohasem voltál és sohasem leszel hűséges sem a feleségedhez, sem lányodhoz.

– Nem. Én megváltozok... én...

– Shh. Nem kell. Még egy esélyed van. Idd meg ezt és légy hűséges hozzám. Légy hű most, és örökre az leszel.

Greg felnézett. A pohár ott volt alig két centire száraz ajkaitól. A könnyek szűnni tűntek, kezdett kiszáradni. A pohár hívogatni kezdte. Szeme össze-vissza forgott, időnkent felcsúszva szemhéja mögé, néha eltűnve alsó szempillái között.

Nem akart tovább sírni. A döntés megszületett. Nem volt kétsége afelől, amit tenni készült.

– Jó – mondta halkan és lassan felé emelte kezét.

Adelaide tágra szemekkel nézte, amint a férfi keze lassan közeledik a serleghez. Hamarosan rácsavarja ujjait és... és...

Greg gyorsan felemelte kezét és lecsapott. Adelaide nem is tudott védekezni. A  földön koppant és a vérszínű folyadék szétfolyt a szőnyegen. A nő idegesen nézte, amint a nedű semmivé foszlik.

A férfi feltápászkodott, majd és az ajtó felé indult.

– Ne! Greg! Ne! Könyörgöm! Nem teheted tönkre a karácsonyt! Gyere vissza!

Greg az ajtót ráncigálta. A falak közelebb húzódtak. Adelaide rögtön mellette termett és ordítva ráncigálni kezdte.

– Gyere el onnan! Kérlek!

– Eressz el, démon! Látni akarom őket. Nem fogok meghalni. Nem engedem el az életet.

– Már meghaltál, te eszelős! Már rég! Mikor becsuktad az irodaajtót a buli közben, mikor lassan hozzáértél, mikor...

– Nem! Elegem van ebből. Itt vagyok és élek. Élni fogok, és a karácsonyt velük töltöm.

A férfi teljes erejéből ellökte a nőt, aki a földön landolt. Háta erős koppanással csapódott a földnek, amikor felsikoltott.

– Engem választottál! Visszasírtad az ifjúkorod. Én megadom. Megadok mindent.

Adelaide kezdett semmivé foszlani, mint az ital. Teste fekete gennyként kezdett folydogálni. Arca olvadozott, szája fel-le csúszkált, szeme idegesen forgott.

Az ajtózár megnyikordult. Greg még egyszer belerúgott, majd kilépett. Kintről hatalmas fény árasztotta el a szobát. A falak visszahőköltek, a serleg elpárolgott. Adelaide égni kezdett. Csak egy kicsit, éppen hogy lángra gyúlt, és már szállt is tovább.

A kocsi gyorsan vette a kanyarokat. A régi házszámot könnyű volt megtalálni. Az út csendes volt, minden rendben volt. Csak az a fránya fejfájás...

Greg kontroll alatt tartott mindent. Épp csak egy kicsit lépte át a sebességkorlátot. Szemét próbálta az úton tartani, de nehéz volt. Érezte, ahogy kiszárad.

Szemét gyorsan a visszapillantóra kapta, mikor észrevette, hogy azt takarja valami. Ő volt az. Nem volt igazán ott, de érezni lehetett. Greg gyomra megtelt jéggel, nem kapott levegőt. A félelem behálózta agyát.

– Menj el! Menj el, azonnal! Értük jöttem, csakis értük, nem miattad!

Komolyan beszélt. Még három kanyar és megtalálja az eltűnt lányt. Újra együtt lesznek, és mindenki élni fog.

Az út megelevenedett, de nem lehetett kiszállni. Akárcsak a falak, az út emelkedni és süllyedni kezdett. Greg kezdte lassan elveszíteni az irányítást. Próbált lassítani, de képtelen volt.

Tehát így van ennek vége. Nem térhet vissza ebbe az életbe, miután átlépett a másikba. Nem jöhet vissza csak úgy, anélkül, hogy megbontsa a rendjét. Nem lesz egyensúly, és minden elvész. Erről beszélt Adelaide is.

Az út egyre havasabb és izgágább lett. Lehetetlen volt az előrehaladás, de a kocsi mégis száguldott. Nem kellene ezt tegye. Nem kellene itt lenni, és mégis itt volt. Talán jobb lenne...

Keze megremegett a kormányon. Egy rántás és béke lesz újra. Nem lesz több alkoholizmus, keresgélés, eltűnés és új élet se. Elmúlik mindkettő, mert ő egyiknek sem volt része. A kis- és nagyváros között vergődött. Talán csak ha egy kicsit...

A kormány elfordult. A kocsi rögtön elfodult jobbra, szinte nekicsapódva egy útszéli háznak.

Gregnek újra potyogni kezdtek könnyei. Mostmár mindegy. A távolban felsejlett a ház fénye. A ház fénye. Bent vannak. Csak pár tíz méter és ott van. Együtt lesznek, és a karácsony rendje felborul.

– Adelaide! Adelaide, ott vagy? Vedd el a kormányt, kérlek, Adelaide! Itt vagy? Adelaide, könyörgöm. Adelaide!

Greg levette kezét a kormányról. Rábízta. Már úgyis mindegy. Csak legyen újra egyensúly, Végre kész volt meginni az ezüst serleg tartalmát.

December huszadika

Egy ittas férfi lesodródott az útról, és egy fenyőnek csapódva életét vesztette. A test felismerhetlenné vált. A baleset a Winder utcában történt valamikor december tizenkilencedikén 23 óra 21 perckor.