Az Apáczai líceum diáklapja

Ott állt a sarkon lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel. Csak állt, és nem tudtam eldönteni, mi olyan szokatlan benne. Leültem a járdaszegélyre, és igyekeztem diszkréten megfigyelni. És gondolkodtam. Eleve furcsának tűnt, hogy valaki hajnali hatkor kint áll a vérfagyasztó hidegben, télies sötétségben. Várakoztam, hátha tesz valamiféle mozdulatot. De nem tett. Ott állt percekig, talán negyed óráig.

Mikor már  teljesen átfagytam, és feladtam minden reményt, hogy kiderülhet róla, csupán egy egyszerű, bizarr szokású ember, utoljára felé tekintettem,  és  megláttam: nincsenek lábai. Pontosabban térdtől lefelé füsthöz hasonló, fekete anyag veszi körül. Hát így nem csoda, hogy nem mozdul – állapítottam meg magamban.

További néhány percet követően észrevettem, hogy engem néz. Engem bámul. Dermesztő ijedtség futott végig rajtam, de már én sem bírtam mozdulni. Ültem összegörnyedve, határozottan látszott rajtam, hogy majd megvesz az Isten hidege. Meredten nézett rám, és én is őrá. Majd egyszer csak hihetetlen gyorsasággal mellettem  termett, és a vállamra tette a kezét. Különös módon nem volt hideg a tenyere, mint ahogy gondoltam. Ezután szép lassan leereszkedett, és leült mellém. Olyan közel volt, hogy a kabátujja súrolta az enyémet. Nézett maga elé egy darabig, én pedig követtem a példáját. Féltem újból a szemébe nézni.

Csend volt, de nem kínos csend. Titokzatos, jelentőségteljes csend. Olyan csend, melynek hatására megszólalnak belső hangjaink, és egyre hangosabban, egyre összemosódóbban kezdik el lelkivilágunk formálásának kísérletét.

– Lélegezz. – szakította félbe az ismeretlen hangja a bennem tomboló gondolathurrikánt. Egyszerre elhallgattak mind,  mintha ők is megilletődtek volna, s kíváncsian várnák a folytatást. Önkéntelenül is nagy levegőt vettem.

– Most pedig nézz rám. Nézz a szemembe.  

Nem akartam. Éreztem, hogy nem egy jótét lélekkel állok - bocsánat, ülök - szemben. Olyan érzés volt, mint mikor kisgyerekként felismered a mutogatósbácsit, tudod, hogy nem szabadna ránézned, de mégis megteszed, mert hajt a kíváncsiság vagy tudom is én, mi. Így hát engedelmeskedtem. Lassan felé fordítottam a fejem, és egy éjsötét szempárral találtam szemben magam. Újból hatalmába kerített a késztetés, hogy rajta hagyjam a tekintetem. Ekkor valami addig soha nem látott fényt vagy legalábbis világosabb árnyalatot fedeztem fel az arcán. Nem egy látható, fizikai árnyalatot, hanem egy olyan baljós fényt, amely csak az én szemhéjam mögött tűnt fel. Ismét megszólalt:

– Hiányoztál. Elhagytál engem, kitöröltél az emlékezetedből. De nem haragszom. Csak egyvalamit nem szabad soha elfelejtened: azt, hogy én vagyok az egyetlen saját valóságod.

Váratlanul engedett ki láthatatlan béklyóiból, a következő pillanatban már fekve találtam magam a  betonon. Szerencsére nem telt el sok idő, így senki nem látott meg, senki nem sietett a segítségemre.