Az Apáczai líceum diáklapja

Hazafele a vonaton találkoztam egy ismerősömmel, aki pont Kalotára indult a lovardához. A mázlim az volt, hogy engem is elvitt a falumig, s így hál` Istennek nem kellett stoppolnom. Útközben szó esett arról, hogy egy kétnapos  lovastúrára indulnak, s nem akarok-e velük tartani. Gondolkodás nélkül igent mondtam, legalább kiszabadulhattam az otthoni semmittevésből.

Emmát kiskora óta ismerem, hisz régóta járok hozzájuk lovagolni. Sosem tartozott a nyafogós-rózsaszín Barbie kategóriába, helyette alig lehetett egy kis időre is elszakítani a lovaktól. Szerencséjére nem kellett a szomszédig mennie egy nyerítő példányért, mivel egy lovastanyán tölti westernfilmbe illő életét.

Hihetetlen élményben volt részem, mikor részt vehettem a családja által szervezett kétnepos lovastúrán az Erdélyi Szigethegységben. Utunk Kalotáról indult s a vigyázói menedékházig tartott. Tízen indultunk.

A baj váratlanul jött, egy nő leesett a lóról. Az egy dolog, hogy baleset miatt valaki nem tudja folytatni a túrát, az meg a másik véglet, mikor félúton az X generáció leánykái rájönnek, hogy ez nem is olyan könnyű, mint ahogyan a a Youtube tutorialokban látszott, sőt! Egyenesen komfortzónát feszegető, s emberpróbáló. Ott is hagytak csapot-papot meg lovat, s így maradtunk 6 emberrel, 10 lóval s egy kéztörés emlékével.

Innentől a kirándulás nehézsége átváltott hard levelre. A szabadon levő lovakat nehéz volt kezelni, minduntalan összerúgtak, elmaradtak, vagy belegabalyodtak a kertekbe.

Sűrűn vetettem a pillantásokat Emmára, aki a körülmények ellenére is biztosan ült saját lován, Angyalon. Egész végig népdalokat énekelt, mesélt, vagy találóskérdésekkel fárasztott. Közben meg ahogy egy ló elkalanozott, rögtön utánaugratott, s visszaterelte, mindezt csupán 10 évesen!
Pihenő közben megtudtam, hogy saját kezűleg készítette lovának a kötőféket, viszont arra már nem tudott választ adni, hogy pontosan mióta lovagol. Elmondása szerint amióta csak az eszét tudja, s még azelőtt is.

Hosszú napunk a Vlegyásza oldalában remetéskedő menedékházban ért véget. Kimerülten, s egyben jókedvűen vette kezdetét a régi idők történeteinek ötvözése a mával, egy-egy rumos tea mellett.

"Ébresztő, mindenki nézzen ki az ablakon!"-erre ébredt a többség.  Ki korán kelt, ha nem is aranyat, de egy csodaszép napfelkeltét látott. Miközben egy csésze áfonyatea mellett nézed, ahogy a nap lassan a gomolygó ködtenger fölé kúszik, érzed, hogy az életet érdemes megélni, s nemcsak túlélni.

A reggeli szalonnázás is rablómesékkel volt tarkítva, miután kezdetét vette a még nehezebb visszaút.

Ahogy a lovak megérezték, hogy innentől már csak hazafele van, megszaporázták lépteiket, s nehezen lehetett visszatartani őket, a lovastalanok egyre csak fickándoztak, s nyargaltak előre.

A legváratlanabb helyzettel ezek után mégis akkor szembesültünk, mikor egy nehezen járható, szűk erdei ösvényen négy lovassal találkoztunk. Mégis, mennyi az esélye annak, hogy 2018-ban az erdő egyik eldugott ösvényén lovas emberek találkozzanak?

Ahogy egyre közelebbről hozta a szél az otthon illatát, úgy kezdtünk mi is visszazökkenni a szürke hétköznapokba, ahol nem azok a problémáink, hogy a helyes ösvényt megtaláljuk, vagy az elszabadult ménest visszatereljük, hanem a munkahely, iskola, vagy az, hogy milyen outfitet vegyünk fel. Olyan volt visszatekinteni erre a hétvégére, mintha csak egy álom lett volna.  Egy álom, ahol újból végigjárhattuk Erdély csodás hegyeit úgy, ahogy ezt anno őseink is tették. Felejthetetlen álom.