A farsangi időszak eljövetelével újra a boltokba kerülnek a cifrábbnál cifrább álarcok, maszkok, jelmezek.

Ezeket látva elgondolkodom rajta, hogy vajon egy álarcnak feltétlenül cifrának, bizarrnak vagy látványosnak kell lennie ahhoz, hogy elrejtse a világ szeme elől a valódi énünket? Könnyen lehet, hogy boltba sem kell elmenni ahhoz, hogy megtaláljuk a saját, személyre szabott álarcunkat.

Az emberiség történelme során a maszk és álarc szerepe sokat változott, azonban mindig is az volt a célja, hogy elrejtse, megváltoztassa viselőjét. Őseink kultúrájában nagy szerepet játszottak a különféle rituálékhoz, varázsláshoz alkalmazható álarcok, a halotti maszkok, illetve az arc festése is egyes törzseknél. Rómában kezdték el először színházi kellékként is használni, majd a barokk korban épületdísz szerepét töltötte be. Az idő múlásával az illúzió, a csalás, a félrevezetés jelképévé vált.

Azonban van az álarcnak egy olyan formája, ami mindig is létezett, az emberrel egyidőben alakult. Akár a saját bőrünk is lehet álarc. A saját arcunk, a mimikánk, a gesztusaink, a viselkedésünk, a szavaink, sőt, a tetteink is. Egy olyan álarc, ami kényelmes, nem túl színes, nem túl cifra, nem túl látványos, mindennapi viselet. Egyeseknek ruha, másoknak smink. Olyan is van, akinek humor, nevetés, szarkazmus, irónia. Már-már annyira hozzászoktunk, hogy észre sem vesszük: a részünkké vált. De amikor otthon, egyedül, a szoba sötétjében kettesben maradunk önmagunkkal, lekerül az álarc. Helyette nem marad más csak a megviselt, meggyötört, szétszaggatott, maszk nélküli arc. Védekező mechanizmusként használjuk az álarcunkat, a valódit próbáljuk megóvni minden sérelemtől. Viszont a nap végén mégis nekünk kell szembenéznünk a saját problémáinkkal. Sokszor már el is felejtjük, hogy a kemény maszk mögött mennyire kicsik és sebezhetőek vagyunk. Lehet, hogy látszólag leperegnek rólunk a beszólások, kritikák, amelyeket a nap folyamán kapunk. De amint magunkra maradunk, minden a nyakunkba hullik. És nincs többé álarc, ami megvéd minket.

Próbáljuk meg néha levenni és otthon hagyni. Csúsztassuk az ágy alá, tegyük fel a polcra. Az elején szokatlan lesz, hogy a tükörből nem az agyonhasznált, kipingált maszk néz majd vissza ránk, hanem a valódi, korántsem tökéletes arcunk. De ne féljünk megismerni, szembenézni vele. Kezdjük el egyre gyakrabban viselni. Kéthetente, hetente, majd minden nap. A változás jelentős lesz: nem kell többé hazudozni, titkolózni, megfelelni mások igényeinek. Ha saját magunkkal szembe tudunk nézni, ugyanezt meg tudjuk tenni másokkal is. Hadd lássák az álarc mögötti személyt, hogy ne a maszkot szeressék, hanem a mögötte álló embert.