Első rész: Szikra

– Charles! Charles! Gyere ide azonnal!

A lakás másik feléből csattanó lábak jelezték a fiú érkezését.

– Mi a baj? – kérdezte Charles hálóköpenyes barátnőjét.

– Ez mi? – ripakodott rá a lány barátja orra elé tolva okostelefonját.

A kis kijelzőn egy Instagramra feltöltött kép volt. Múlt héten készült. Charles egy kávézóban készítette.

– Van valami baj vele?

– Persze, hogy van! A fenébe! A kiadóm megmondta, hogy nem tehetek csak fel úgy képeket! Sehova, Charles, érted?

– Pedig aranyos vagy rajta... – próbált védekezni a fiú. Barátnője arca elsötétült. A fiú jól ismerte ezt az arckifejezést.

– Nos, kedves Charles, ugye tisztában vagy vele, hogy én Kathleen Wilfer vagyok, ugye? Meg tudod érteni, hogy egy felfedezett, sikeres írónő áll előtted, nem holmi gagyi, jogon tanuló kis csitri, akikkel együtt lehetnél, ugye Charles?

–  Kate.

–  Ne Kate-ezz itt nekem! Nem fogod fel, mi lesz ebből. Tizenhárom lájk? Tizenhárman már biztosan látták ezt a képet és...

–  És akkor mi van? Mindenki tudja, hogy együtt vagyunk lici óta.

–  Igen, de attól még nem kell össze-vissza böfögni erről. Ez valami feltűnési viszketegség?

– Tessék? – csapott fel a fiú. – Miért hiszed azt, hogy irigykedem rád, vagy hogy föléd szeretnék emelkedni?

–  Azért, mert ilyen hülyeségeket csinálsz! Ez a lakás nagyrészt az én pénzemből van fizetve. A másik felét a szüleim hitelezték. Nem érdekel, hogy miért tetted ki, de töröld le azonnal! – A lány sarkon fordult. – Ó, Uram! Ez olyan megalázó!

Charles két percen belül törölte a képet. A vacsorát a konyhában fogyasztotta el, míg Kate egyeztetett a kiadóval, majd korán lefeküdt.

Fél tizenkettő körül és két sörrel később Charles milliméterenként nyitotta ki a hálószoba ajtaját, és gyorsan beosont. Éppen befeküdt a lány mellé, mikor az felemelte fejét a párnáról.

–  Charles? Holnap nem kell kivigyél a repülőtérre. Ja, és ugye tudod, hogy ma nem itt alszol?

–  Katie, nem rakhatsz ki a kanapéra, mint valami kutyát.

A lány felült.

–  Szükségem van a helyre. Holnap Bostonban kell bemutassam ezt a vackot – mutatott éjjeliszekrényén heverő legújabb regényére –, szóval tedd amit mondok, jó? Vagy talán veszekedni akarsz, megint?

–  Én...

–  Charles, – hajolt közelebb a lány és a barátja homlokára lehelt egy csókot – nem akarok annyit veszekedni veled. Ha azt tennéd, amire kérlek, nem veszekednénk soha.

A fiú közelebb hajolt és megcsókolta barátnőjét. Kisvártatva Kate hátrahúzódott.

–  Letörölted a képet?

– Igen. De...

–  Jó, édes. Most menj aludni.  

– Figyelj, ezt még meg kell beszélnünk!

– Ugyan! Igen egyszerű. Nem tölthetsz fel rólam képet sehova. Érted? Ennyire könnyű.

– Ez nem egy normális dolog, amit...

– Ez nem egy normális kapcsolat, Charles. Ha annyira „normális” szeretnél lenni, keress egy jogászhallgatót. Én több vagyok náluk, ezt te is tudod.

Charles végignézett a lányon. Hosszú, sötétbarna haján, tüzes, gesztenye színű szemén, vékony nyakán és halványrózsaszín kasmír halóruháján. Igazán szép és mámorító látvány volt. Csak szeméről hiányzott kerek okuláréja. Kate-et a szép intelligencia tökéletesen leírta. Arcáról sugárzott az értelem, a tudás és szuperioritás. Bármely férfi elfordítaná fejét utána, de csak kevés venné észre a lányban azt a határtalan eszességet, amellyel valójában rendelkezett. Charles eme csekély számú csoport tagja volt.

A fiú kilépett a szobából. Nem volt álmos. Szürke hátizsákjából elővette pár füzetét és laptopját. Megnyitotta a Balzac proj dokumentumot és folytatni készült a francia realizmusról készülő dolgozatát.

Feje halkan zúgott. Dallamosan. Egy halk kis citerázás volt, mely minden remegő húrral hangosabbá vált. Pár perccel később a fiú, kezében vizespoharával, lenyelt egy fájdalomcsillapítót, majd lecsukta laptopját, mely egyetlen fényforrása volt a szobának. A félhomályt csak a kintről érkező sárgás utcafény világította meg.

Charles kitépett egy papírcsíkot egy füzete utolsó lapjából, semmit se látva körmölt rá valamit, majd az étkezőasztalon hagyta. A tévé alatti szekrényből elővette a huzatot és a paplant, majd megvetette a kanapét. Egy szett ágynemű mindig könnyű helyen volt ilyen esetekre.

Fél egykor nehezen álomban merült.

­Második rész: Kanóc

A kocsma már szinte tele volt. Kintről a tavasz előtti szél néha átjárta a sötét helységet, kicsit felvidítva azt. Charles egy félreeső asztalnál ült egy korsó sörrel szemben.

Az ajtó ismét nyílt, és a naplementétől vörösre festett macsköves útról egy újabb vendég lépett be. Egy fiatal lány volt. Rövid, világosvörös haja arca köré hullott, amint leszedte sapkáját. Szeme barnászöld volt, arcán őszinte mosoly terült szét.

Charles felkapta fejét, amint valaki egy korsó sört csapott az asztalára. Kivörösödött szemeit ráemelte az illetőre, míg arca rezzenéstelen maradt. A lány volt az.

– Nahát! Valaki igen mélabús – csicseregte az ismeretlen, majd araszolni kezdett a fiúval szembeni szék felé.

Charles nézte egy ideig, majd elemelte a korsót, mire újonnani ivótársa leült vele szemben.

– A nevem Carrie Jeanette, de midenki csak CJ-nek hív.

CJ átnyújtotta kezét az asztal felé.

– Charles – szorította meg a parányi kezet a fiú.

Csend állt be közéjük. Charlesnak az az érzése támadt, mintha a kocsma elsötétült volna, homályossá és ha van ilyen, lassúvá vált volna.

– Mi ez a szomorú fej? Történt valami?

– Ha barátkozni jöttél, azt hiszem, hogy rossz időpontot választottál.

– Sajnálom, Morci úr – gügyögött a lány –, de szomorkodni nem egy kocsmában szokás. – Charles teljes csendbe burkolózott. – Ó, na! – méltatlankodott a lány. – Ne várakoztass meg egy jogászhallgatót, fiacskám, még feljelent – humorizált a lány.

Charles elnézett. Ez a kis csitri pasinézőben volt, az biztos, és kiszúrta őt. Remek.

–  Figyelj. Látom, igazán szomorú vagy, meg minden. Miért nem osztod meg velem a gondot, és akkor csak fél gond marad nálad? Érted... – vigyorgott tovább CJ.

–  Mit akarsz? – kiáltott fel a fiú, de meglepetésére senki se kapta oda a tekintetét a kocsmából.

CJ arca komor lett.

–  Segíteni. Gyere, mondd  el, na. Egy vadidegen vagyok, szóval...

Charles mélyet sóhajtott, majd vérben úszó szemeit a lányra emelte.

–  Hallottál a bostoni esetről?

–  Ami most volt? Igen, lezuhant egy repülő, valami ilyesmi? – tapogatózott a lány.

– Igen.

CJ elgondolkozott, majd enyhe rémülettel felkapta fejét.

–  Valakid meghalt a repülőn? Ó, úgy sajnálom!

Charles ismét elnézett.

– Hát, nincs mit tenni. Nem tudunk időben utazni, sem manipulálni a múltat. Eh! – sóhajtott a lány. Egy percre elmerült gondolataiban. – Azon halt meg az a pocsék írónő is, nem? Valami Kathreen Wolf... valami?

–  A barátnőm! – csattant fel Charles és öklével a faasztalra csapott.

CJ halk sikolyt hallatott, majd széktámlájának húzódott.

–  Szóval... Kathreen...

–  Kathleen! Kathleen Wilfer!

–  Ő volt a barátnőd? Ne haragudj azért, amit mondtam, én...

Charles felpattant, és kassza felé vette útját. A környezete továbbra is „lassú” volt.

–  Várj! – kiáltott utána a lány, majd megragadta a fiú kezét.

Az érintés fagyos volt, valószínűleg a kinti hideget hordozta magával.

CJ felállt és a fiú elé lépett.

– Kérlek, ne haragudj. Tapintatlan voltam. Tényleg segíteni jöttem...

– Mi a fenét tudsz te nekem segíteni? – ordította a fiú, majd kikapta kezét a lányéból, és továbbment a kassza felé.

Mielőtt még Charles elhagyhatta volna a lány bűvkörét, az megszólalt.

– Vissza tudom hozni.