Sokszor nem is az az igazán ijesztő, mikor valaki névtelenül, egy biztonságos burok védelmét kihasználva ír meg egy-egy lesújtó szót valaki számára. Olyankor nincs nagy következmény, nem kell belenézz áldozatod szemébe és nem kell végignézd, ahogy megtöri.

Az igazán bátor az, aki személyesen roncsol, tör meg és zúz szét. Az efféle bátorság rémiszt meg igazán.

Az, hogy “iskolába járni”, nem jelenti mindenkinek ugyanazt. Egyeseknek jelenthet kényszert, kötelezettséget, másoknak szabadságot, menekvést. Van, aki úgy érzi, az iskolában élheti ki igazán önmagát, csak ott találja a megfelelő helyét, ott érzi jól magát és élete meghatározó részét tölti be ez a szakasz: a diákélet. Ám vajon mindenki számára a felsoroltakat jelentheti az iskola? Úgy gondolom, sokszor figyelmen kívül maradnak azok a személyek, akik mára már félve lépik át az iskola küszöbét, szívük remeg és remél: “hátha ma nem.”

Hátha ma nem törnek össze, hátha ma nem semmisülnek meg, hátha ma nem akarnak hirtelen a láthatatlanság képességével élni, hátha ma lehetnek egyenlőek, olyanok, mint más, olyannyira tiszteltek, elfogadottak és befogadottak. Aztán hirtelen, mint egy tiszteletlen tolakodó, felbukkan a Bátor és elhessegeti a reményt, oly messzire, hogy nyomait se látni már, talán nem is tér vissza soha. Minden hétköznap megölték már egyszer, unja már a feltámadást.

S ha mégis visszatér. Mert amikor újból hajnalodik, a diák újra hinni mer, nem fél remélni még egyszer. Feltámad benne az, ami nemrégiben megszűnt és elindul az iskola felé: meg sem áll a küszöbig. Ott meginog, érzi, nem lesz jó, mert biztos ma is. De lehet, hogy ma nem. És talán ez az, amiért ma is be mer lépni.

Engedjük, hogy észrevegyük és ne legyünk Bátrak. Mert az efféle bátorság rémisztő. Legyen olyan szemünk, ami nem a rombolás lehetőségét keresi, nem törni akar, se megölni valamit a társában. Olyan szemmel tekintsünk egymásra, mely reményt szül és biztat. Tegyünk meg ennyit egy szebb közösségért, a diákélet szebb napjaiért.